A parizer kutyafüle

Van olyan néha, hogy meg sem érted, de tudod, hogy úgy van. Bejelölöd, villan a zöld, és máris életed következő, még boldogabb szakaszába léphetsz.

Mindenkinek felhívnám a figyelmét, hogy új rendszer lett telepítve az éterbe! Remekül szolgál, egérnyűvő projekt! Tovább kell menni, ha olvasni akarsz!

Sztalnyemka Edit a kerítésre szúrta magát. Szép gondosan vetkőzött anyaszült meztelenre, majd többé - kevésbé teátrális mozdulatokkal rávetődött a hosszúkás vasra. Nem akart meghalni! Élni akart! Túlélte. Most persze riporterek százezrei kíváncsiak az okokra, körülményekre.

Hé, ember! Engedj be, mert igenis vettem cédulát! Két szóból áll! Ünnepi Menü! Teljes joggal bonthatom ki az ajándékomat amellett a doboz bor mellett, amit a köztársasági elnök adományozott a népének! Nem tudom, miért kéne kisajátítani egy magad fajta szekusnak az efféle javakat! Köszönöm szépen! Nem vagyok az!
Manapság nem tudom pontosan mit beszélek!
Egyszer Székesfehérváron állt egy kislány a vasútállomáson.

Ha mondjuk, mikor éppen kint lapátolom a földet innét oda-vissza, csakhogy lébec legyen a levegőben. És akkor odaszólna remegő állkapcájával Puszta György nyugdíjas földművelő. Kerekedett, bár valljuk be őszintén, inkább ovális szemmel zötyögne oda hozzám. Levenné a főfödőjét, kicsordulna az ostobaság érzékeny folyadéka a szemgolyója tövéből, és mindent bevallana. Én megmondom őszintén, a lapát nyakát szorongatva reagálnék kissé nyugtalanul. Mert, hogy miért? Részeg, akkor bőg! De én ingyen adom az esélyt, nyögje ki György uram, miféle sűrű gondolatkavalkád volt abban a hordóban? És hát nyögi.

Egy üres könyvbe lépett be az a különálló legenda, amely nem hagy nyugodni se férfit, se nőt. Mi írtuk bele. Elég mélyen szántó, stilárisan azonban hagy némi kívánni valót maga után. Pedig aztán remek irodalmárok pötyögtek a sztoriba névtelenül. A vaginák és a hímvesszők hatalmas tömegei azonban megrészegítették őket is, csak úgy szabadon remegett a kezük. Jó néhány paca van az egykor tisztán fehér lapokon, amelyek elhomályosítanak mindent. A pinaszőr csak úgy dől magától a kardba és sosem hal meg, csak üvölt. Hogyan lehetne ezt józan ésszel, stílusosan bírni?! Fekete ruhája éjjel és nappal is észrevehetetlen, elég ha olykor felbukkan, ki a torokból. És persze sokszor igaza van!

A jóérzés odalibben a magabiztossághoz és úgy megöleli, hogy leesik a herezacskóm a helyéről. Nagyot dörzsölök a koponyám elülső részén, az öklöm a szememet is súrolja kissé, majd mikor leveszem a kézfejem az arcomról még mindig nem látok semmit. Sebaj! Így legalább van idő végiggondolni ezt-azt. Az legalább nem fáj úgy, mint az iménti és a naponta még több százezerszer előforduló hasonló esetek. Persze én nem állítom, hogy a fent említett nyilván két jó cimbora az egymás és a világ kezét rázza kacsintgatva csak azért, hogy engem bosszantson, de megmondom őszintén olykor már ez is megfordult a fejemben.

Minden ember író! Még ennél is jobbat mondok! Minden ember újságíró! Mindenki kiönti magából az ilyen-olyan para-nempara gondolatait, eszközöli a pletyka létét világunk csodás Napja alatt. Széttöri a másik fejét, leváltja az elődjét, pisztolyt tuszkol a végbelébe, hármas sziámi ikreket szül, és mind elmondja, mert tudjuk!

Annyi minden van, amit le kellene írni! De egyszerűen lehetetlen. De most akkor is kitalálom a módját!
Szóval adott a szituáció, hogy krokodilok úszkálnak egy 3-4 hónapos magzat körül, de még csak meg sem merik érinteni az orrukkal, mert nem tudják mi az. Sejtik persze, hogy valószínűleg ártalmatlan, de olyan mogorván néz, ráadásul életben van, lélegzik, stb. Ilyenkor – bármilyen hülye is egy ilyen ostoba barom, fatökű, rohadék paraszt állat krokodil (szenzációhajhász) – elgondolkodik rajta, hol is lehet ő valójában. Mivel ha a valami trópusi égövi folyóban lubickolna, nem valószínű, hogy egy ilyen magzatot látna, amely épp fáradtan földigilisztát rágcsál, de úgy, hogy hozzá sem ér.

Differenciaspecifika... amely megkülönböztet kereket szögletestől és... ezer síkidomtól vagy síktalan idomtól, három dimenziótól, kilóktól, színektől. Itt kérnék elnézést a színtévesztőktől-vakoktól, magamtól! Minden esetre tudom, mit jelent a különbség. Zrínyi például kitört a várból, Dobó meg behúzta a hátsóját. Na ez különbség! És tudatlanul csak előbbit emeled hősi toposzokkal igazi magyar vitézzé, de ha ismered a végeredményt, ott koppan a gijjotin az önelégültséged nyakán. És ez az eszköz, hidd el, megpróbálja negyedszer is! Hunyadit is leszarta! (tudom, hogy az nem gijjotin volt, ne szólj bele!) Már éppen kelt volna fel az istenadta, hogy úgy tiszta szívből a hóhérja pofájába röhögjön..., de aztán hirtelen kicsusszant a dugó a konnektorból.

Az Ember ide-oda kapkodja a fejét, és mire odaérne az utolsó nyakizomterheléshez, kezdődik elölről az egész! Azt hiszem fel fogok lázadni minden emberi bőrszín ellen, minden politikai nézet ellen, senki nem jobb a másiknál... na de komolyra fordítva a szót!
Valami jó nagy színtelen-szagtalan szörnyeteg álldogál egy anyagtalan ütővel a kezében valahol, ameddig a szem már kurva sok erőlködéssel sem, mivel más a beesési szög, de ezt sem lehet felfogni persze (gondolom én). De most már valamivel érthetőbben: ez a fehér szakállas, vöröses színű, szarvakkal ellátott lény csapkodja az ütőjével a világ... "dolgait" (utálom ezt a kifejezést, de jobb nincsen rá), azt nem tudni, hogy becsukott szemmel-e vagy teljesen tudatosan. És van ez a semmiben guruló, távolról kéklő gömb, inkább pötty, ahová szintén érkezik... "ezaz".

Ádánd, zulu stb. Na ott van valaki, akinek Böcsülletes Gül a neve! Nem túl öreg, de azért tapasztalt már ezt-azt az istenadta. Volt már a béka ánusza alatt, a feje búbján, sokkal magasabban azért még nem. De azt hiszem, azt hiszi az egyetlen valamire való, ám sok mindenre nem használható állományom (tudjátok, az a szürke), most ugrik a béka a felhők fölé. Vagyis bizonyos szempontból tudom, hogy mindenképpen. Mert nem minden az elektronikus fecni jó híreket képezve, de saját tapasztalatból mondhatom, jó érzés, ha a számok megütik a mércét. Hogy őszinte legyek, ilyet egészen pontosan azért még nem éreztem!

Isten a markában tart, és hála Neki még most sem ereszt. 22-szer 365 alkalom...

Na hogy is volt??

Pár doboz ez-az (NÉGY!!!), az egyik igen hirtelen jött tábornoki rangban. Na ettől megilletődhettem kicsit. Így elhatároztam, hogy bringagumin fogom táncoltatni szívem dobogását. Persze nem volt nehéz a döntés, leszűrtem az agyam, és így valahogy fennakadhatott néhány következtetés. Mindegy is ez már. Ami viszont fontos, mindenképp említésre méltó, hogy a bringagumi semmiképp nem összehasonlítható, mi több, egyszerűen összehasonlíthatatlan egy pengeéllel vagy egy kötéllel. Így tehát fordítottan arányos velük. Minél vékonyabb, annál megbízhatóbb, annál nyugalmasabb. "Kérném Franz, ha egy kis életet lehelne bele azzal a tuszakolós micsodával!!" Talán ennyi is elég lett volna. Persze én még ahhoz is lustának bizonyultam-pontosabban csak a tüdőm, a szám, a gyomrom, meg az agyam, a többiek még rendben lettek volna-hogy ezt a mondatot a saját arcomba pumpáljam. Persze... kár ezen rágódni már.

Haldoklom! Tudom, nem én tehetek róla, hanem az ostoba bankók, az államháztartás, a kék kiskönyv, hasonlók. Ennek ellenére összesöpröm a saját udvarom, háztájit, levágom a malacokat, hogy életet nyerjek! Elhihetitek, mennyire sajnálom őket, de ez a nap éppen alkalmas az ilyesmire. Igen! Az ilyen napokon szorgalmas leszek! Megígérem! Ha kell, felkoncolom magam, lopok agyat egy kisfiútól/lánytól, megrágatom az arcomat egy kicsit valami aligátorral, de egyszerűen az is lehet, hogy csak szegény malacok szívnak majd egész NYÁRon!
De mivel... na igen. MivelHOGY ma még semmi okosat nem csináltam, semmi hasznosat, nekilátok! Ha mást nem, legalább a radarral elbűvölöm magam, hogy megbizonyosodjak ezen nap tökéletes hasznosságáról.
Szóval! Legalább te újraéleszthetnél néha, persze tudom, én legalább annyira kellek hozzá. Hogy is szól az az ősi baromság?? "Együtt sikerülhet!" Naná...

Az élet olyan, mint egy gyomor. Adott állapotból (például ha unikumnak vagy pálesznek érzed magad) két út van tovább. Egy felfelé, egy pedig lefelé vezet. Persze az óriási különbség az, hogy a gyomor esetében a helyes út mindenképpen lefelé tartó sztráda, majd mellékutca, míg az életben, szokták mondani ugye, felfelé kell törekedni. Na persze, ha fejen állva emésztesz, mindjárt stimmel a dolog. Az élet bonyolult...

Lesz itt majd nemulass Kapa bácsi! Megígérhetem! Hát persze!! "A bosszú bosszút szül!" De mégis honnan indult ez a folyamat?? Na jó! Nem vitetem majd magam a vállakon, nem emlegetem majd a fügefámat, nem "kúrom fel a netre a vagyonnyilatkozatomat". De megbeszélem majd az aszfalttal, hogy ugye leköphetem, és ugye pont azon fog majd elcsúszni pár ember! Remélem nem lesz nehéz dolgom! Felnövök majd, mint egy fügefa (igen, bizony, én leszek a fügefa), majd néhány egyén rám fogja felakasztani magát. DE! én legalább sajnálni fogom őket. De beszédet nem fogok mondani...

Ma végre kicsit péppé vertük a valóságot! Persze nem túl nagyon, de azért érezte, hogy mi is alakítjuk a világ szelét, nemcsak azok az ostoba pillangók! Nem tagadom, hogy mindezt őrült elszántság nélkül, szétmálló gyomorral sikerült elérnünk, de végül sikerült megváltanunk a tikettet a start-stop gomb kezeléséhez. Míg néhány napig csak szemléltük a nagydarab szárnyakat, rettegtünk érdes felületüktől, most végre rájöttünk, ha csavarlazítót használunk elszántságuk ellen, mi is bekapcsolódhatunk a folyamatba.
Igaz, igaz, hogy ez egy kivételes nap volt. Elferdült a tér, meg hasonló baromságok (egyelőre), mégis elképzelhetőnek tartanám a mai állapot irreverzibillé voltát (köszönöm), nem lenne túl nehéz, és a hála sem maradna el a Természet javára! Mindazonáltal a Természet mondatait, legyenek azok gúnyosak, kedvesek, biztatóak vagy sörbe döngölőek, nagyon komolyan kell venni!!! És persze bármit is tartalmazzon az időfolyt tartalom, hatalmas bólintás kell, hogy legyen rá a válasz, mosolyogva, vagy fogcsikorgatva, de reménytől duzzadóan!
Megismételhető az állapot tehát, olykor már össze is futhattunk vele a "volt" során. Hogy a "lesz" egyáltalán miféle fogalom, arról pedig sejtésünk sem lehet. A "következő" pedig nem lehet más, csak kitaláció! Mégis reménykedni kell! Had basszon át minket a tapasztalat, ha jólesik neki! Feltétlen bizalom ez az irányába, de persze mi mást lehetne tenni?! Kicsit talán nevelhető, de semmiképpen sem szelíd, megmunkálható ígéret. "Következőt" ígér, de olykor csak úgy önmagunkat vágja bele a saját arcunkba, s ilyenkor hagyják el ajkunkat hasonló pisszegések, mint: "Ennek semmi értelme nincsen!" És persze lehet, hogy nincs is, de ki kell kászálódnunk valahogy magunkból, mert különben nem tudjuk megmenteni magunk.
S persze, ha nem tudjuk megmenteni magunk, nem lesz több ma, és akkor valószínűleg tényleg semmi értelme nem lenne ennek az egésznek...

Most egy kicsit kuss van... de ez ennek a fura időszaknak köszönhető! Remélem te is bánod, ha nem, én akkor is.
Ám valószínű kedd, szerda vagy csütörtök lesz a napja az agyfellélegzésnek pár napra. Na az komoly lesz!
Mindenkinek Róbet-napi választásokat kívánok így utólag, bár biztos vagyok benne, hogy olyan volt! Ugye jó volt? Reménykedjetek a semmiért, hátha valamivé változik és az ráadásul tetszetős kis valami is lesz!
Ezt kívánom! Meg természetesen azt, hogy mindenkinek érkezzen meg álmában fehér lovon a kedvenc háziállata, mert az piszokjó érzés tud lenni! Egyszerre két értelmes lényt is meg tudsz szeretgetni, az már nem semmi. Ha akarod, a szádba is veheted őket, mert az álmokban ugyebár a bab ritkán van babból, de azért arra kérlek, ha ízlik is, köpjed ki légyszíves! Ne legyél szadista! Előre is kössz!
Holnap pedig gondolj a hétfőre, mert szerintem aktuális lesz, és ha ezen nem is tutdsz túllépni az sem gáz, legfeljebb nem képzelegsz marhaságokat, mint amúgy szoktál! Én is azt teszem majd. És hidd el, ha egyszerre gondolunk majd sokan a hétfőre, valóra is válik! Mondjuk amúgy is. Ez benne a szép! Nincs kockázat! Ilyen is van ezen a miniatűrizált földkerekségen.
Szóval holnap csak módjával és okosan! Nem szeretnék az iwiw üzenőfalon ostobaságokat olvasni, valószínű meg sem nézem majd. Nincs kockázat...
Minden esetre, ha egy kicsit is embernek tartod magad, nem pisálod oldalba a másikat, aki éppen öntudatlanul fekszik egy tollasütővel a kezében, mert azt hitte az a mindenség, és hogy jó döntés lesz. Hagyd inkább békén, hátha majd felébred. Mert hidd el, holnap sok embert látsz majd ilyennek az utcán! Még egyszer kérlek, HAGYD ŐKET BÉKÉN! Ha már nem is ember vagy, hanem valami annál is jobb (bárcsak úgy lenne), meg is simogathatod a homlokát, otthagyhatsz neki egy cetlit, amire írtál valami szépet, mondjuk "ha ezt elolvasod, szerencsére még életben vagy, hidd el, az élet szép!"
Najó! Egy utolsó jó tanács! Ha holnap úgy érzed, valami szokatlanul őrültet akarsz művelni a testeddel, nyugodtan vágj csak bele! Tetováltass magadra horogkereszteket, csillagokat, bemutatós kezeket, egyéb okos dolgokat. Nyugodtan. Akkor én majd odamegyek hozzád, megsimogatom a homlokodat, lerakok melléd egy jókívánság cetlit, a tollasütőt pedig kiveszem a kezedből, és megpróbálom örökre elrejteni előled!
Szóval légy jó!
Mindenkienek ilyeneket kívánok!
Agyfellélegzés (pontosan kilenc percen át)...

pár napja toporgok csak egy helyben, körbe-körbe jár a gyomrom, keresi a nyugalmat, de az még jó pár mérföld tigrisbukfenc lesz perisztaltikus mozgásban. Hát igen. Állnak a mocsár szélén a kivénhedt régóta engem vágyó karók, belém mártják magukat, mit nekik perisztaltika. Ilyenkor persze az ember igyekszik kiráncigálni magából a szálkás idegen testeket, csak hát így lehányt kézzel elég nehéz. Csúszik a tenyér, de most már a fa is, nem látni a sztori végét. Néha feladom, hátha úgy kényelmesebb. Aztán megint az elhatározás, s mire sikerülne, máris egy másik karó. De semmi gond... megszokás ugyebár! Négy órája már ostoba vigyorral a képemen ücsörgök, hátha így nem lesz olyan vonzó a testem. A gyomrom megnyugtatóan kacsintgat, hogy természetesen ő a végletekig kitart, mozog amíg lehet. Ettől kicsit megnyugszom, s ugyanazzal a semmilyen mosollyal vágom hanyatt magam. Ezt a módszert is ki kell próbálni!

Pénteken tettem fel magamnak a kérdést, mikor is a fene zabálni kezdett. Kb egy tonna németet zabált fel arra a vasúti kocsira, amelyen én fél órája meglehetősen entelektüell módon tartottam kezemben egy remek, kemény borítós Party-s Nagyos kötetet.
"Miért lesz nekem jó egy tonna némettel hazautaznom?" de maradtam...
- Mindenek előtt hangzavar zavargott a zavartalanságban, nem is akárhogy. Első osztályú teljesítmény!
- A hangzavar német szófoszlányokat tapasztott a testébe sorjában. Ez optimálisnak tűnt, ha már zavar, ha akarom megértem, de az idegen szöveget könnyebb elengedni a fül mellett.
- A vidámság szinte húzta felfelé a szemhéjam, aki amúgy elég lusta volt aznap.
- Le sem szarták, hogy róluk vetült a tollam, egy magyar már nézte volna: "fa..t irkász gyerek??"
- A nosztalgia is ugrált mosolygóizmaimon. Jártam én már Németországban. (fociban eltángáltuk a helyi vígéceket!!)
- Aztán ömlesztve pár apróság: idióta, hangos zene; ízléstelen, drága ruhák; ostoba, mit sem észlelő vigyorok; meg a satöbbi
- Jó lehet németnek lenni, 86 kiló magyarral körülvéve, banánhéjjal fogócskázva egy vasúti szerelvényen, ami amúgy "igénytelen".
Siófoknál elszenderedett a mosoly.

Az átlagembernek (amilyen én is voltam mielőtt nem lettem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója) a kommunikációról általában olyan gondolatai támadnak, mint beszéd, beszélgetés, esetleg testbeszéd, televízió, rádió, internet stb. Köztudott, hogy létezik személyközi kommunikáció és tömegkommunikáció. Itt azonban meg is állt a tudomány. És ez így is van rendjén. Azért ne legyen túl sok beavatott, mint például az előző zárójelben szereplő intézmény hallgatói, akikből aztán később remek kommunikációs szakemberek lesznek.
Ebben az intézményben ugyanis rengeteg új dolgot lehet megtudni a kommunikáció fogalmáról. Meg lehet róla tanulni modelleket, képleteket, sok-sok nevet, évszámokat, elméletet, neveket, évszámokat, technikákat, neveket, kísérleteket és nem utolsó sorban évszámokat. Több szakirodalmat is elolvastatva sikerül elérni egyes emberekben a teljes kétségbeesést, hogy „akkor eddig én teljes tévhitben éltem, bár jobb volt, mert most már egy szót sem értek az egészből!” Ám akkor kissé megtörten, de korántsem lelketlenül, sőt kimondottan lelkesen kezdjük építeni magunkban elölről ezt a régi-új kifejezést: KOMMUNIKÁCIÓ.
Hát kezdjük! Eme jelenségnek több szempontból is van több fajtája. Létezik ugyebár non-verbális, verbális, majd egy másik megközelítésből meta- és felszíni kommunikáció, majd a tömeg – csoportos – személyközi kommunikáció fogalmak is szóbeszéd témájává válnak. Ezek az egységek természetesen tovább bonthatók, de a tapasztalataim szerint ez nem férne ki még felsorolásszerűen sem három oldalban. Megtanuljuk a definíciókat, azt, hogy ezeket kik találták ki, milyen elgondolásból. Itt néhányan megállnak, s erre a kérdésre egyéni válaszokat kezdenek kreálni, mint például: „azért, hogy minket szívasson, mert benne akart lenni a tankönyvekben”, stb. (itt jegyezném meg, ezek nem saját gondolatok, maximum egy pillanatra fordultak meg fejemben, de igyekeztem rögtön elhessegetni őket – örömmel állíthatom – sok sikerrel) Szép lassan emésztjük az információkat, közlő, befogadó, csatorna, beszédhiba, KRESZ-táblák, egyebek. Épül szorgalmasan az a bizonyos régi-új fogalom. A végső megfejtést, érzést már mindenki alig várja, bár azzal is tisztában vagyunk, hogy a megvilágosodásra még több mint két és fél évet kell várnunk egy-két vizsgaidőszakkal fűszerezve. Már-már kezdünk azzal is tisztában lenni, hogy sosem fog kialakulni bennünk egy végérvényes kép a kommunikációról. A már kialakultak megváltoznak, esetleg újra előjönnek vagy szervesen átalakulnak.
Minden esetre törekszünk a lehetetlenre. Olyan szóval van dolgunk, melynek jelentésével mindenki tisztában van, megfogalmazni azonban csak nagyon nehezen tudjuk. Ha viszont megpróbáljuk, jön valaki, aki megcáfolja az általunk alkotott definíciót, azután kezdődhet minden elölről.
Megpróbálhatunk azonban – tanulmányainkon kívül – minden kötöttség nélkül elrévedni, mi szüksége is van az élőlényeknek, s ha már emberek vagyunk, az embereknek arra, hogy kommunikáljanak. „Az ember társas lény!” – szokták mondani. Itt előjöhet a tyúk vagy a tojás dilemmája. Azért társas lény- e az ember, mert vele született képessége a kommunikatitvitás, vagy azért alakult ki kezdetben a kommunikáció, mert az ember vágyott rá, hogy kialakuljon.
Mi, a halandók többsége meg is állunk a kérdés feltétele után, s azt mondjuk, ráhagyjuk az okosabb emberekre, hogy kitalálják a választ. Persze az is nagy eredmény, ha valaki az egyetemi hétköznapokból kilépve feltesz magának ilyen kérdéseket.
Az alapvető kérdések után elkezdhetjük boncolgatni a kissé bonyolultabb gondolatokat is. E bolygó uralkodó faja kialakította magának az egyoldalú kommunikációt midenféle technikai eszközök létrehozásával. A gyakorlatban tulajdonképpen a kommunikáció eme mesterségesen kialakított válfaját igyekszünk elsajátítani. Ha nevén akarjuk nevezni a dolgot, a tömegkommunikáció közlő oldalán akarunk majdan a nagybetűs életben elhelyezkedni, s ebből megélni. Ez például lehetne egy új fajta megközelítése a kommunikáció vizsgálatának. Így például: a kommunikációnak két fajtája van: amiből meg lehet élni (tömegkommunikáció) és amiből nem (hétköznapi, személyközi kommunikáció legjava). Ám akkor jönne valaki, és azt mondaná, az elmélet téves, hiszen tulajdonképpen mindenki a kommunikációból él meg. Az orvosok kommunikálnak az épp műtött szervvel, hiszen megérintik azt, s mint tudjuk az érintés a non-verbális kommunikáció egyik legfontosabb eleme. A tűzoltók kommunikálnak a tűzzel, hiszen kioltják/megölik, ez már önmagában egy ellenszenvet kommunikál a tűz irányába, arról nem is beszélve, hogy közben esetleg ajkukra vesznek egy-egy trágár kifejezést, mellyel alkalmi szorult helyzetükre utalva tesznek néhány megjegyzést.
Valóban így van (sikerült megértetni még velem is), a kommunikáció az élet minden területén jelen van, sőt, majdnem minden jelenségre rá lehet fogni, hogy kommunikációs elem. Itt jön az újabb kétségbeesés. Akkor a kommunikáció minden, azaz, hogy minden kommunikáció?! Ezt azért így kimondva már elég nehéz lenne feldolgozni. Kognitív disszonancia lép fel a fiatalemberben, amely tartósan, mint tudjuk, elviselhetetlen. Kiutat kell találni. Az én szubjektumom jelenleg ott tart, hogy nem minden a kommunikáció, de mindenbe bele lehet magyarázni, mindenhol jelen van, ám léteznek más alkotóelemei is a világnak. Ilyenkor hál’ Istennek eszembe jut a „porból lettél porrá leszel” gondolat. Megnyugszom, hogy a por természetesen önmagában nem lehet kommunikációs elem, és szerzek magamnak éjszakára pár nyugodt pillanatot, hogy tudjak aludni. Másnap úgyis eszembe fog jutni még valami a kommunikációval kapcsolatban, ami úgy sem hagy majd nyugodni.
Visszatérve az egyetemhez… Hiszem, hogy ez az intézmény nem csak arra törekszik, hogy modellekkel és évszámokkal terelje el a figyelmem az előzőekhez hasonló gondolatokról. Remek oktatók igyekeznek bebizonyítani nekünk, hogy a kommunikáció fogalmát, ha már kicsit összezavartak minket, kézzel foghatóvá lehet tenni. Az érdekes az egészben az, hogy rombolva próbálkoznak építeni bennünk valamit. Olyan ez, mintha egy kincset keresnénk magunkban, s ahhoz sok mindent le kell döntenünk, hogy végül ráleljünk arra, amit keresünk. Szakadatlan romboljuk saját attitűdjeinket, hogy újakat állítsunk majd helyette.
Az új építése azonban nagyon nehéz feladat. Sokszor hihetjük azt, hogy már a helyes úton vagyunk, aztán hirtelen ismét összedől minden. Éppen ebben vannak segítségünkre tanáraink, illetve ebben is.
Összefoglalva tehát a kommunikáció összetett, bonyolult fogalom, egyáltalán nem olyan egyszerű, mint azt első hallásra gondolnánk. A fogalom alapjaival mindenki tisztában van, ám ha belemegyünk a sűrűjébe, mélyebbre ásunk sokszor elakadhatunk kutatásaink során. Kevesen gondolnák, hogy mennyi minden folyamat alapul a kommunikáción, mennyi mindenben játszik fontos szerepet a kommunikáció, és egyáltalán mennyi minden kommunikáció. Kevesen gondolnak bele egy STOP-táblát látván, mennyi folyamat zajlik le éppen a tábla, annak alkotója, és az aktuális közlekedő közt. Evidensnek tűnő jelrendszereket alkalmazunk, ilyen például a nyelv, az előbb említett kresz-táblák, és még sorolhatnám hosszasan, melyek meghatározzák mindennapjainkat.
Ezen kívül minden mozdulat, grimasz, lépés kommunikációs elem. Az életnek szinte minden területéről kiszabhatunk magunknak egy részt, amelyet kommunikációs szempontból elemezni lehet. Ki tudja, mennyire hasznos ennyit foglalkozni egy olyan fogalommal,
amelyről nem túlzás azt állítani, lételemünk. Előfordulhat, hogy olyannyira megismerjük önmagunkat, hogy megpróbáljuk mesterségesen irányítani ezeket a folyamatokat, amely a természetesség, egyéniség rovására mehet. Persze a kommunikációt kutató szakemberek nem ez a céljuk. Az ember kérdések sorozatát teszi fel magának, mindent mag akar ismerni maga körül, tudni akarja mi miért történik. Éppen ezért azt is tudni akarja, miért beszélünk, írunk, alkotunk jelrendszereket.
A kommunikáció ezek után, vagyis ennek következtében már képletekkel leírható, sémákon alapuló, ám közel sem természettudományosan megfogható tudománnyá vált. Igyekszünk olyan egyszerűen felfogni egyes jelenségeket, hogy azt papírra tudjuk vetni, és kimondhassuk, egy ilyen folyamat ezek után mindig ugyanilyen sémára történik majd.
A cél tehát, hogy mindent meg tudjunk magyarázni, minden megfejthető legyen. Ez bizonyos szempontból lehet jó, de lehet rossz is. Reményeim szerint inkább jó, mivel teljes körűen valószínűleg soha nem tudjuk majd megmagyarázni a világ összes dolgát. Így talán megmarad a varázsa, az izgalmassága. Tudunk majd még gondolkozni, elmélkedni a világ nagy kérdésein. Honnan jövünk? Merre tartunk? stb.
Éppen ezért valószínű a kommunikációs elemek miértjeire sem tudunk majd teljes bizonyossággal magyarázatot adni. De ez így van rendjén.

Már néhányan hallottatok róla, hogy most pénteken zongora-hangversenyre voltam hivatalos. Már nagyon vártam, mert ugyan zeneértőnek nem vallhatom magam, de az előadó igen közel áll a szívemhez. És meg kell, hogy mondjam, nem okozott csalódást a produkció! Mivel ez még a szülinapi ajándékom beteljesedése volt, a darabok között különböző ajándékokat is kaptam a zenei élmény mellé. Ugye nem kell mondanom, mennyire jó volt...
Ám mivel ti hűséges olvasóim közé tartoztok, úgy gondoltam megosztok veletek egy kis részt az előadásból!
Íme: Debussy:The little Shepherd

Fáradtság bólogat a falba koppanva párszor, az udvaron idilli kép vigyorog a magányra, minden félhomály hősiesen duzzasztja mellét az ég felé.

Ma kissé kiszúrt velem a filozófia, de megfogadtam, hogy visszakapja kamatostul. Éjjelente zakatol majd folyamatosan a fülébe fegyverem, és előbb-utóbb biztos elégtételt szervál majd az élet. Olyan támadhatót.

Most még csendesen szállingózik karikás szemem körbe-körbe, lekesen. Figyelem a folyamatot, zötyög a lelkem töretlenül. Holnap azonban ismét az agyamat nyalogatják majd a papírlapok, s valószínű a nyál közel hibátlanul lepi majd be kérgeim. De ez így van rendjén.

Megszívom kicsit az oxigént meg a többit, ami vele jön, a párnám ellepi a fél arcom, s dúdol valami gyönyörűt.

Jól van most ez így...

Mindenkinek ajánlom ezt a videot! Láttam már én is pár ilyen optikai csalódásos cuccot, de ez szerintem az összeset felülmúlja! Az elején valószínű azt hiszed majd, hogy már ismered ezt a dolgot, de szerintem várd meg a végét! A zene is marha jó alatt! Figyeld a kör közepét!

Furcsa hangokat nyökög az ágy. Valami emberi test remeg rajta, meg még kettő körülötte. Csípi szemük valami gyúlékony pálca füstje, dehát ők ezt akkor nem gondolták volna. "Hajjaj! Jujujjj!"- ezek a hangok törnek ki a szívekből lábdobogás közepette. "A Nap épp felkel, ez meg itt muzsikál, mint a nyárfalevél! Na meg hát vérzik! De ez nem is csoda! Egy lyuk minden tüdőn vérzik. De miért remeg és ki ez egyáltalán? Honnan hordta fel a negyedikre az élvezet, pont oda, ahol még az utcán folytatott alkoholfogyasztás is legális?"

Nyomja bizony a mellkast a lötty, de ez a nyárfalevelet mit sem érdekelte. Kicsi, tündéri gyufákból álló számrejtvény áll előtte. Nem akarja megfejteni, mert biztos benne, hogy a z eremény csakis öt lehet. Nem lehet más pont most, hiszen világ életében ez a szám lebegett előtte. Ám a biztonság kedvéért nekilát az egyenletnek, de hát biztos, hogy öt! Mindegy!

Az első szám kettes. Egy színházi erkélyen düledezik kifelé, s vigyorog, mint a tejbesav, amely érzi a vesztét, így aztán pityeregve múlik szét. Előjele pozitív, hiszen savölő, de azért vannak kételyek. S mégis lehet rá mondani, nem rossz ez a kettes, adjuk meg a pozitív jelet, hisz még mosolygást is csal az emberi arcokra!

A második szám kissé homályos. Nehezen kivehető a szürkeségben a sarki ABC-ből kifele jövet. Még szerencse, hogy felé közelít, egyre inkább látni. Valószínű a hármas lesz! Három nyelvfakasztó fekete doboz. Mindegyikből kiömlik valami, s ettől még szürkébb lesz az egész. Olyan, mintha ez a hármas folygáz halmazállapotú lenne. Egyre csak olvad, még valami gombokat is pötyög egy kis világító fonón. Csak most folyt össze az egész, s bizony lecsapódott a sárga föld alá. Hármas ez, de negatív.

Eközben kívül persze tocsog a vér. Sörösdobozokkal próbálják felszívni a testére ömlő életfolyadékot, s tuszakolják visszafelé. Szakszerűen tépik le a dobozok füleit, s ragasztják saját dicsőséglistájukra vehemensen. Közben a nyárfalevél már úgy reszket, hogy orra néha a plafont veri. Ezek meg folyvást ragasztgatnak minden ápolásnak tetsző mozdulat után, s egymást kezdik ölni, mert betelt a lista. Alig látják egymást saját szmogukban, képtelenek testhez illő ütést mérni a másik homlokára. Marakodnak.

Mínusz egy! Semmi baj! Akad még néhány deci piros remény a testben. Hajrá analízis! Jöhet a következő egység! Kettesnek látszik, az ablak mellett ül, a háttérben minden zakatol. A fák hátrafelé mennek, Para-Kovács dúdol a karikás szemekbe. Minden bizonnyal nagyobb nullánál a helyzet. Csilingel is kétszer a vacak, Para-Kovács elhallgat. Izomból hőkölnek hátra a fejek! Tényleg pozitív! Közelséget jelző táblák szaladgálnak odakint, vidámak, az eredmény jó irányba löki a teóriát.

Javul aztán a helyzet. A srácok az ágy mellett, vérző torokkal anyáznak, s leszorítják keményen a reszkető tüdőt. Valami drukkfélét is felfedeznek magukban, hogy "csak nyomjad öcsém, nem biztos, hogy a mi torkunk a legfontosabb! Nyomjad halálig!" Az ablak kidől a helyéről, véget vet a zsarnok falak szorításának, s így szabadon tud lélegzetvétel nélkül meghalni. Egyre kevesebb a levegő, márpedig a törvények mást diktálnának. Kimondja ugyanis: "Minden ablak halálakor a levegő toxikéntartalmának legalább 10 %-kal növekednie kell." Ezt a törvényt még Kőműves Kelemen bácsi neje mondta ki halála előtt pár másodperccel, csak az volt a probléma, hogy senki nem hallotta.

Plusz egynél járnak a tündéri gyufaszálak. Még a haldokló számítások is olyasmit súgnak, hogy négy. Létrejön egy írásos szöveg, amelynek értéke kábé négy lehet de itt, az utolsó számnál nem lehet biztosra menni. Meg kell várni a visszajelzést, hogy tényleg az életbenmaradás jutott. Hosszú, kínos tizedmásodpercek ezek, de az ember ezt önmaga nem mondhatja ki. Van itt minden, mi sem szájnak nem ingere, meg másnak sem. Sürget az idő! A végeredményhez mérten kell szervezni a továbbiakat. A szervezéshez pedig idő kell. Már a belső is remeg. Aztán elkezd feketén jelezni a válaszdoboz. Nos?! Nem lehet! Nagy lendülettel gurul a hármas, bár pozitív, de elvágja a reményfonalat.

Veszendőben az erő, vérzik a garat, s a mandula. A helyzet nem túl biztató. Ilyen fehér kezekkel még valami Természetfeletti sem tud kellőképpen tüdőt nyomni. Ráadásul közben a reszketés is elmúlt, így az egész értelmét vesztette. A toxikén elfogyott, kánonban hörögnek tovább egyre bódultabban, s persze egyre boldogabban is. Testük előrebicsaklik, szép lassan, ne legyen probléma. Csendben kimondanak valami fizikai törvény félét, de senki nem hallja. Pedig egy szám volt a végeredmény, nem túl hosszú, a levezetés meg senkit nem érdekel.

Szóval: Robert Merle: Védett férfiak

Tessék olvasni!

Nos, az eset konkréten az alábbiak szerint történt..

Az írás a "HOGY MI" című kis izémből való. 

Niki von Dobó aznap reggel is a puszta kellős közepébe igyekezett. Nem nézett rá senki furcsán ezért, néhányan csóválták ugyan a fejüket, hogy miért gyalog, de a többség csak csapkodta a lépcsőházra nyíló ajtaját. Nem volt ebben semmi különös. Niki, a 21. századi igazi nő a pusztában dolgozott nyaranta. Férfiakat meghazudtoló kitartással végezte nap, mint nap a fizikai munkát az elefántzabáló hőségben. 

Komótosan totyogott hát tuflák lábacskáin a saját vesztébe. A jól megszokott módon időben elindult, hogy a hosszú gyaloglás után le tudjon még pihenni egy kissé a szerszámos bódé árnyékos tövébe. Azelőtt soha meg nem fordult volna a fejében, hogy más megoldást is választhatna A-ból B-be. A gyalogút a vasúti sínek mentén vezetett. Saját bevallása szerint Niki még sosem látott ilyen kora reggeli időpontban vonatot a pályáján. Azon a napon azonban akkorát ugrott ijedtében (ijedős egyébként szegény), hogy kitüremkedő szívei kiestek a helyükről, alig bírta visszagyömöszölni őket a ruhája alá. Kissé el is szégyellte magát, arca hirtelen babapirosra zöldült, mivel épp a vasúti megállónál történt az eset. Villámként vágott eszébe eztán a gondolat: talán a következő állomás közelebb lehet a puszta közepéhez, mint emez, így spórolhatna még egy kis pihenőidőt a munka megkezdése előtt. (csak azért zárójelben közlöm Niki nyári munkáját, mert a történet szempontjából egyáltalán nem érdekes, azonban biztos vagyok benne, hogy minden olvasó kíváncsi erre az információra. Niki a hekkolvasztóban dolgozott a puszta kellős közepén)

Felkapva hirtelen elejtett szatyrát, amiben az ebédjét szállította, rohant a jegyárushoz, érdeklődni a távolsági viszonyok iránt. „Csókolom! Meg tudná mondani, ez vagy a következő megálló van közelebb a puszta közepéhez?” A jegykiadó asszony bamba képe szinte ráfolyt a leendő utasokat és az őt elválasztó rácsra. „Még ilyen kérdést! Pillanat!” „De hát elmegy a vonat kérem!”, aggodalmaskodott Niki, már szinte toporzékolt. „Na nem úgy van az, kisasszon! Szóltam a Bélának, éppen készenlétes, ő tartja fel a vonatot, míg kiötöljük a teendőt!” Niki szívverése a megnyugtató hír hallatán már nem hallatszott úgy, mint két perccel azelőtt. Az eladónő és ő is érezték a helyzet súlyosságát. Verejtékezve kezdték böngészni a térképet vonalzóval, collstokkal, cérnával. A hangosbemondó közölte a nyugtalan utasokkal, hogy a vonat bizonytalan ideig kénytelen a valagán maradni. Indok nem hangzott el. A helyzet reménytelennek tűnt. A falióra másodpercmutatójának kattogása hergelte a kedélyeket, ám fokozta a kialakult szituáció komolyságát. „IDE SZAKEMBER KELL!”, törte ketté a levegőt a két földrajzkutató asszony felkiáltása. A telefon iszonyatosan ordibálni kezdett. A fővárosból érkezett a hívás, hogy vajon miért nem haladnak a Nagykanizsa vonalon a szerelvények. A pesti ficsúr a válasz hallatán együttérzéséről tett tanúságot, és biztosította a közben a helyszínre érkezett, kétségbeesett állomásfőnököt, hogy azonnal küld egy problémamegoldó csoportot, amely majd biztosan nagy segítségére lesz a helyieknek. A gond csak az volt, hogy a következő volánbusz három és fél órával később indult, ám a helyzet feszültsége miatt azonnal taxiba ültek a megoldás kulcsai. A költségeket természetesen a vidéki állomás állomásfőnöke kellett, hogy állja. Ő azonban azt mondta, ebben az esetben természetesen mindenképp készséggel kifizeti majd az adott összeget. 

A vonaton tartózkodó utasok eközben felkelést robbantottak ki, ugyanis nem engedték le őket a kocsikról, mivel a szerelvény „bizonytalan” ideig volt kénytelen a valagán maradni, bármelyik pillanatban elindulhatott volna. A rohamrendőrök helikopterekkel érkeztek a helyszínre. Végtelen hosszú kötélen ereszkedtek le a repülő járművekről. A földet érteket egy piros vödörben lötykölődő víz fogadta, a tenyerük ugyanis füstölt a súrlódás miatt. A vödörben lévő víz azonban tíz perc után forróbb lett, mint a levegő. A vasúti kocsik körül gyanús külsejű egyének kezdtek ólálkodni, s kisvártatva fegyvereket dobáltak be a szerelvény ablakain. A zsaruk és a felkelők között lövöldözés tört ki. A nagy nehezen lejutott lázadók nyomban macskaköveket kezdtek keresni, hogy feltéphessék őket, ám legnagyobb bánatukra a pályaudvar körül kavicsos talaj terült mindenütt. „Sebaj!”, gondolták és gőzerővel kezdték szórni a kavicsot mindenfelé. 

A csata közben, az épületen belül tovább folytak a lázas számítási munkálatok. Már mindenki a problémamegoldókra várt. A telefon ismét rikácsolni kezdett. Ettől a kinti lázadók is összerezzentek kissé. Borzasztó hír érkezett a forró dróton. A taxin száguldó csoport balesetet szenvedett. Bár állítólag Lepsénynél még megvoltak. Az információk szerint a szerencsétlenség helyszínére 7-13 tűzoltóautó érkezett, de ezek közül hat elromlott és csak egy tűzcsap volt a közelben.

A köztársasági elnök elérkezettnek látta az időt, hogy népéhez szóljon. „Emberek! Van egy lányom!”, hangzott a beszéd első mondata, majd a magyarok vezére kifejtette, mennyire nem szeretné, ha a lánya olyan világban élne, ahol még a vasúti megállók közti távolságok sem tisztázottak a hétköznapi emberek számára. 

Eközben a puszta kellős közepéhez egyik legközelebbi állomáson tovább bonyolódtak a körülmények. Megérkezett a helyszínre Robert Podnanszinszky, a neves cseh-amerikai geológus, aki egy National Geographic magazint lobogtatott a kezében, majd az oroszlánfókák szaporodási szokásairól kezdett hablatyolni. Roberten látszott kissé ittassága. A telefonban félreérthette a problémát, amiről beszámoltak neki, ezért olvasott fel részleteket a fókák nemi életéről, miközben azt hajtogatta, „itt a megoldás!”.

Így a két elszánt hölgy továbbra is szakemberek nélkül folytatta munkáját. Időközben értesítették a magyarországi helyzetről a NASA-t is. Az ottaniak ígéretet tettek, hogy légi felvételeket fognak késztettetni Borisszal, a fotóssal, akit éppen most lőnek ki az űrbe, miután befejezte a vacsoráját. (az USA-ban éppen vacsoraidő volt) Azt azonban beismerték, eltarthat egy darabig, míg a felvételeket el tudják küldeni faxon. Azt tanácsolták, próbáljanak addig is úrrá lenni a helyzeten.

A megálló előtti ütközet eldőlni látszott, méghozzá a lázadók javára. Beszerzett fegyvereik sokkal jobbnak bizonyultak a rendőrség gumipisztolyaival szemben, a vízágyút egyenesen élvezték a rekkenő hőségben. A zsaruk vezetője, Lovász Barabás a hadseregtől kért segítséget. A hadügyminiszter közölte, máris küldi az anyahajókat, amelyekről aztán vadász-sárkányrepülők indulnak, s csapnak majd le a fellázadt tömegre. 

Robert egyre jobban belejött a hablatyolásba. Olyannyira, hogy elkezdett híveket toborozni egy tejesláda tetejéről, a fókák megmentése érdekében. Akciója nem bizonyult teljesen eredménytelennek, bár ennél biztos nagyobb sikerre számított. Egy aktivistát sikerült szereznie csupán, Júdást, a csövest, aki lelkesen tapsikolt Robert minden szava után.

A következő hír a NASA-tól érkezett ismét. A faxon azonban nem az szerepelt, amire a két asszony számított. A sárgás papírfecnin a következő sorok álltak: „sajnálattal közöljük, hogy Borisz, a NASA egyik legjobb fotósa, soha többé nem készíthet légi felvételeket. A kilövési számításokba ugyanis hiba csúszhatott, Boriszt kissé túllőtték a célon. Így végül is a Napon landolt az egykori kiváló művész. A magyarországi helyzet megoldásához sok sikert kívánunk! George” 

Niki ettől a hírtől teljesen kétségbeesett. Sehol nem látta a kiutat ebből a katasztrofális helyzetből. Ő és a jegypénztárosnő egymás vállán sírtak kétségbeesve. Már három négyzetrácsos füzetet írtak tele matematikai-földrajzi számításaikkal, de semmivel ne kerültek közelebb az igazsághoz. Ebben a meghitt pillanatban hatalmas ajtócsapódás hallatszott a bejárat felől. A váróban kialakult embertömeg komótosan kettévált, s a díszsorfal túloldalán megjelent Juci, a csöpp. „Elhoztam nektek a megváltást!”, harsogta, s kissé teátrális mozdulatokkal a kassza felé igyekezett. Kintről eközben jól hallható volt, hogy megérkeztek a vadász-sárkányrepülők, melyek kisvártatva felkaptak minden lázadót, s egyenesen a börtönbe szállították őket. Juci a csöpp egy papír fecnit vágott a pultra, majd a következőket zengte: „Lenni, vagy nem lenni, na ez már most nem kérdés! Íme az eredmény!” A tömeg egy emberként hajolt a megoldás fölé. A szemekben a remény utolsó csillanása látszott. A megoldás: „224 láb-224,023214 láb ezen megálló javára.

„Hogy csináltad, óóó Juci a csöpp?”, kérdezte ekkor Niki. „Hát igaz lenne, itt volnánk közelebb a puszta kellős közepéhez?” „Itt bizony!”, hangzott a válasz. „Pontosan lemértem. A CNN televízióból értesültem a hírról, illetve a hírről! Tudtam, hogy csak én tudom feltárni a rejtélyt. Siettem, ahogy tudtam, s munkához láttam. Nekiálltam… lépni! Biz kiléptem én a távolságokat, s a végén úgy buktam orra, mint az erejét vesztett búgócsiga! Az utolsó 0,023214 láb ugyanis kifogott rajtam. De megérte a szenvedés. Elhoztam nektek a békét!”

A felgyülemlett nép egyazon szekundumban tört ki éljenzésben, s egy emberként skandálták: „Nagyszerű voltál Juci, a csöpp, király vagy, tudjuk mi ezt most már mind, és el is ismerjük, éljen!!!”

A helyzet stabilizálódásával a vonatok ismét elindulhattak. Béla elégedetten igazította meg sültös sapkáját, s ellépett a mozdony elől. A rendőrök és a lázadók kezet rántottak egymással, a börtönbe szállítottakat sztárügyvédek segítségével szabadlábra helyezték. Niki kissé elkésve, de gyalog folytatta útját munkahelyére. Robert és Júdás vonattal indultak a Déli-sarkra.

Nos hát igen! Idén is átküzdöttük magunkat az északi partra.

2009. május 1. Balatonföldvár vasútállomása. Elit alakulatunk gyülekező helye, adott dátum nyolc óra 32 perckor. Büszkén mondhatom, svájci órát meghazudtoló pontossággal érkeztek a tagok, volt, aki majdhogynem túl is lőtt a célon. Ebben persze semmi kivetni való nincs, hiszen előző este szinte mindenki ballagási ünnepségen vett részt, ahol is minden bizonnyal alkoholtartalmú szesztől nem mentes folyadékokat fogyasztottak. én persze nem...
nade ez mindegy is! Minden esetre felszaporáztuk magunkat a meglepően pontos vasúti szerelvényre, s sörrel a markunkban robogtunk Fonyód irányába, ahol kötelező pálinkázás után transzfereltünk egyet egy mentesítő hajó fedélzetére. Kisvártatva mindenki nagy örömére Badacsony partjainál találtuk magunkat, s a leszállás után szerényen fogadtuk a sűrű vakuvillogást, ujjongást, ilyesmit.
Hogy mi történt utána?? Na igen. Nem fogtok meg ezzel a kérdéssel! Idén nem!
Pontosan emlékszem, amint az első megállónknál mindannyiunk megivott egy feloldott plussz tablettát, hogy később jobban bírjuk az iramot. Fergeteges kalcium és C-vitamin tartalommal vágtunk hát neki a hegynek.
A következő egységben B. Aba nagyszerű felfedezést tett, mindenki legnagyobb megelégedésére: "Baba-szappan van a klozetban!" hangzott a felkiáltás. Ezek után kisebb pogo- party alakult ki a wc bejáratánál, de szerencsére apróbb sérülésekkel megúszta mindenki. Kivéve mondjuk Cs. Lókupec Zoltánt, akinek a bal heregolyója már itt az elején leszakadt, de ha jól értesültem, később sikerült megmenteni a létfontosságú szervet.
Útközben felfelé találkoztunk két motors huligánnal, akik sértő megjegyzéseket tettek túl józan állapotunkra, de egye kutya, elnézzük nekik.
Ezek után meg kell mondjam őszintén még több bormérő egység kiszolgálóival/tulajdonosaival/mittudoménjeivel is értekeztünk, remek üzleteket kötöttünk velük, mindannyiónk legnagyobb megelégedésére.
Azonban hozzá kell tenni azt is, hogy az idei év kivételes volt az eddigiekhez képest. A végállomásnál M. Barnabás hívta fel a figyelmem a tényre, hogy hegymászás közben több alapkővel is elfelejtettünk érintkezni. Ez a tény sokunkban nyugtalanságot keltett, ám a társaság egy néhány fős csoportja sikeres puccsot hajtott végre, így nem vonultunk vissza bepótolni a hiányosságainkat. Szomorú, de most már nincs mit tenni.
A hegyről való leereszkedés így nem sikerült olyan mulatságosra, mint az előző években, bár igyekeztünk azzá tenni, "majd a hurkazabálás segít" harsogtuk. Így legális eszközökkel jutottunk élelemhez, UBORKÁHOZ is. Na azt meg kell hagyni, az uborkák általános mégjobbkedvet generáltak a csoport tagjai közt. én konkrétan semmi érdekeset nem vettem észre rajtuk, maximum annyit, hogy amint fejbe vertek eggyel, majdnem elájultam. No igaz ami igaz vaskosak voltak a lelkeim.
Valahogy a végére csak leért a hajóhoz társaságunk mindenik tagja. Ennél a pontnál azonban meg kell, hogy álljak! A kikötőnél felháborító eseményeknek lehettünk szemtanúi. P. Róbert ugyanis mérhetetlenül felhergelt a nézésével egy igen jóképű ámbár módfelett pótinca gyereket, aki ezért úgy határozott, előre tolakszik a sorban és elkezd agyabugyálni egy másik ürgét, aki valószínűleg rossz néven vette emberünk tolakodó magatartását. Volt ott harapdálás, anyázás, még a másik ürge kedvese is kapott egy-két taslit, ami mondjuk ki, elég gusztustalan dolog. Érdekes jelenet volt, mikor a rend őrei elkezdték kicsit tekergetni hősünk karjait, mire ő enyhén könyörgőre fogta, mondhatni majd elbőgte magát. "Nebáccsatok lécci!" valahogy így. Dehát, parasztkodásnak nyögés a vége...
Ezek után irány Fonyód, egykét sör még belefért, vonatra fel s már irány a Manna Mia Kafé end Pab, kisfalunkban Balatonföldváron.
A kiszolgálás remek volt, már-már túlságosan is. Valahogy túl szaporán érkeztek a poharak, de ezt most haggyuk inkább...
Rövidesen hát útra keltünk gyalogszerrel, kedvesemmel az oldalamon, hogy aztán otthon fejtsem meg a világot. Jól esett, bár nem kellett volna. Éjszaka az alvással már nem volt gond...
Ennyi volt a móka aznapra! Szép volt, jó volt, jövőre reméljük újjászületik!
Puszpá


További képek hamarosan Kimondhatatlan nevű Ádám honlapján (jobb oldalt link)

Hogy mi szól a PEN (Pécsi Egyetemi Napok) mellett a Pázmány Napok ellenében??

Hát tessék! PEN: Zagar, 30Y, Ez3kiel, Kiscsillag, stb. Pázmány napok: Habsburg Ottó, akit a hallgatók nem láthattak, csak az éppen phd-zők, Minza Nebald Ildikó, Gyurta Dániel (nem jelent meg), az egyik tanár úr verseinek elemzése....

Hát nagyjából ennyi. Bár igyekeztem részt venni saját egyetemem remek programjain is, nem volt ugyanaz, mintha Kiscsillag-koncerten tombolhattam volna. Természetesen az is elképzelhető, hogy én még túl éretlen vagyok ahhoz, hogy bulizás nélkül el tudjak képzelni egy "egyetemi nap(ok) rendezvényt".

Nem tudom, hallottatok-e már a dologról, bár szerintem kellett volna. Eljött az, amire mindannyian vártunk! Ausztriában végre malacvalóságshow indul!! Négy jószágot figyelhetünk majd meg hat héten keresztül a www.pigbrother.at nevű oldal segítségével. A négy röfi természetesen rendkívül intelligens, mindannyian egyéniségek. Kövessétek hát Pauli, Piggy, Lilly és Fredi kalandjait napról napra (ha nektek van hozzá kedvetek)! Minden hétvégén szavazhattok, hogy ki volt a legtutibb disznó a héten. Óriási izgalmak leselkednek ránk!