A parizer kutyafüle

Hé, ember! Engedj be, mert igenis vettem cédulát! Két szóból áll! Ünnepi Menü! Teljes joggal bonthatom ki az ajándékomat amellett a doboz bor mellett, amit a köztársasági elnök adományozott a népének! Nem tudom, miért kéne kisajátítani egy magad fajta szekusnak az efféle javakat! Köszönöm szépen! Nem vagyok az!
Manapság nem tudom pontosan mit beszélek!
Egyszer Székesfehérváron állt egy kislány a vasútállomáson.

Ha mondjuk, mikor éppen kint lapátolom a földet innét oda-vissza, csakhogy lébec legyen a levegőben. És akkor odaszólna remegő állkapcájával Puszta György nyugdíjas földművelő. Kerekedett, bár valljuk be őszintén, inkább ovális szemmel zötyögne oda hozzám. Levenné a főfödőjét, kicsordulna az ostobaság érzékeny folyadéka a szemgolyója tövéből, és mindent bevallana. Én megmondom őszintén, a lapát nyakát szorongatva reagálnék kissé nyugtalanul. Mert, hogy miért? Részeg, akkor bőg! De én ingyen adom az esélyt, nyögje ki György uram, miféle sűrű gondolatkavalkád volt abban a hordóban? És hát nyögi.

Egy üres könyvbe lépett be az a különálló legenda, amely nem hagy nyugodni se férfit, se nőt. Mi írtuk bele. Elég mélyen szántó, stilárisan azonban hagy némi kívánni valót maga után. Pedig aztán remek irodalmárok pötyögtek a sztoriba névtelenül. A vaginák és a hímvesszők hatalmas tömegei azonban megrészegítették őket is, csak úgy szabadon remegett a kezük. Jó néhány paca van az egykor tisztán fehér lapokon, amelyek elhomályosítanak mindent. A pinaszőr csak úgy dől magától a kardba és sosem hal meg, csak üvölt. Hogyan lehetne ezt józan ésszel, stílusosan bírni?! Fekete ruhája éjjel és nappal is észrevehetetlen, elég ha olykor felbukkan, ki a torokból. És persze sokszor igaza van!