A parizer kutyafüle

Az író belépett a kapun, majd körbenézett. A táj különösen szépnek mutatkozott a holdfényben, bár a sírtáblák kissé lehangolóan meredtek az ég felé. A lehullott levelek, a kopasz fák azonban csodálatos sejtelmességet árasztottak a szemnek. Enyhe szél fújt, halkan suhant. Minden ideálisnak tetszett. A keskeny aszfalton merevedő padon két sötét alak ült, maguk elé meredtek, nem szóltak, csak fel-le hajlongtak, s néhány szipogással tudatták a csenddel, hogy nem legyőzhetetlen.
Az író tehát elkönyvelte, hogy maradnia kell, majd sarkon fordult és elment. Elment ki a kapun, lefelé az utcán, s magában siránkozott, hogy nem hozta magával magát. A temető felől kocogó emberi hangok hallatán megtorpant, elhatározta magát, s tíz perc múlva már az ágyában sörözött.
A két alak szó nélkül felállt, majd vetkőzni kezdett. A teljes meztelenségig fokozták a folyamatot. A kis épület oldalához két ásó volt támasztva. Mindkettejük megfogott egyet, s ásni kezdtek hátul, távol a síroktól. Jó időbe telt, mire derékig túrták magukat a földbe. Egy szót sem szóltak. Kimásztak a gödörből és felöltöztek. Az író már rég elment, így az egyik beszédre vállalkozott:
-Nem vagyok túl boldog, hogy ezt is el kell rejtenünk!
-Úgysem vette volna észre! Mindent csendben csináltunk. Az esélyt így is meghagytuk.
-Hány napot adunk neki?
-Hármat!
-Hármat...
Azzal bementek az épületbe, s három napig felváltva aludtak és figyeltek. Feleslegesen... Egy lélek sem járt arra, főként az író nem, aki minden fél napot átaludt, nem is sejtve mi várna rá, ha engedne magának. De nem. Végtagjai fiatalon vének, szemei imádnak bugyuta dolgokon szórakozni, fülei csak a külső ingerekre reagálnak. Gondolt a temetőre. Nem is keveset. Sokszor gondolkozott rajta, mik lehettek azok a hangok, a két sötét alak, hajladozás, holdfény. Sokat álmodott. Sokat félt, sokat örült, mindezt a négy fal között magában.
Letelt a három nap. A két alak kijött a házból, az egyikük sírt, a másik inkább dühösnek tűnt. A síró alak néha megállt, összerogyott, s közvetlen közelről öntözte a földet. De a másik mindig rántott néhányat rajta, s végül is mindig tovább mentek. Egészen a gödörig. Ott várta őket a két ásó lihegve, kiéhezve. Eszközök voltak egy szomorú, de igaz ügyben, s ők pont az ilyeneket kedvelték.
A két alak végül elkezdte betemetni a gödröt sok mindennel együtt. A lassú szél megszűnt létezni, a kopasz fák varázsa elillant valahová a boldogságba, a sírtáblák kődarabokká váltak néhány betűvel és számmal, a Hold fénye elhalványult, teljes szürkeség lepte el az eget valami körszerű dologgal a fej fölött.
-Már majdnem végeztünk.
-Legyen vége!
Levetkőztek. Összekapaszkodva ők is a gödörbe vetették magukat. Gönceiket a felszínen hagyták emlékül. Saját magukat kezdték el betemetni. Az emberek meztelen valóját, a pucér szépséget, a ruhák nélküli érzelmeket. Csak a külső maradt kint a felszínen. Szürke ruhák, semmitmondóak. Érzés nélküli eszközök, az emberi külsőségek undorító vívmánya.
Kisvártatva megjelent az író. Körülnézett. Belépett a kapun. Sötétség taposta a tájat. Semmit nem látott a szem a feketén kívül. A pad üres volt, leült rá. Kicsordult a könnye, belátta a lehetetlent. A világ elásta előle magát.
Letérdelt a földre, s kaparni kezdte azt. Mikor elég mélyre nőtt a horpadás, elővette tollát, belehelyezte, majd betemette. Más nem történt. Felállt, megfordult és hazament.