Az átlagembernek (amilyen én is voltam mielőtt nem lettem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója) a kommunikációról általában olyan gondolatai támadnak, mint beszéd, beszélgetés, esetleg testbeszéd, televízió, rádió, internet stb. Köztudott, hogy
létezik személyközi kommunikáció és tömegkommunikáció. Itt azonban meg is állt a tudomány. És ez így is van rendjén. Azért ne legyen túl sok beavatott, mint például az előző zárójelben szereplő intézmény hallgatói, akikből aztán később remek kommunikációs szakemberek lesznek.
Ebben az intézményben ugyanis rengeteg új dolgot lehet megtudni a kommunikáció fogalmáról. Meg lehet róla tanulni modelleket, képleteket, sok-sok nevet, évszámokat, elméletet, neveket, évszámokat, technikákat, neveket, kísérleteket és nem utolsó sorban évszámokat. Több szakirodalmat is elolvastatva sikerül elérni egyes emberekben a teljes kétségbeesést, hogy „akkor eddig én teljes tévhitben éltem, bár jobb volt, mert most már egy szót sem értek az egészből!” Ám akkor kissé megtörten, de korántsem lelketlenül, sőt kimondottan lelkesen kezdjük építeni magunkban elölről ezt a régi-új kifejezést: KOMMUNIKÁCIÓ.
Hát kezdjük! Eme jelenségnek több szempontból is van több fajtája. Létezik ugyebár non-verbális, verbális, majd egy másik megközelítésből meta- és felszíni kommunikáció, majd a tömeg – csoportos – személyközi kommunikáció fogalmak is szóbeszéd témájává válnak. Ezek az egységek természetesen tovább bonthatók, de a tapasztalataim szerint ez nem férne ki még felsorolásszerűen sem három oldalban. Megtanuljuk a definíciókat, azt, hogy ezeket kik találták ki, milyen elgondolásból. Itt néhányan megállnak, s erre a kérdésre egyéni válaszokat kezdenek kreálni, mint például: „azért, hogy minket szívasson, mert benne akart lenni a tankönyvekben”, stb. (itt jegyezném meg, ezek nem saját gondolatok, maximum egy pillanatra fordultak meg fejemben, de igyekeztem rögtön elhessegetni őket – örömmel állíthatom – sok sikerrel) Szép lassan emésztjük az információkat, közlő, befogadó, csatorna, beszédhiba, KRESZ-táblák, egyebek. Épül szorgalmasan az a bizonyos régi-új fogalom. A végső megfejtést, érzést már mindenki alig várja, bár azzal is tisztában vagyunk, hogy a megvilágosodásra még több mint két és fél évet kell várnunk egy-két vizsgaidőszakkal fűszerezve. Már-már kezdünk azzal is tisztában lenni, hogy sosem fog kialakulni bennünk egy végérvényes kép a kommunikációról. A már kialakultak megváltoznak, esetleg újra előjönnek vagy szervesen átalakulnak.
Minden esetre törekszünk a lehetetlenre. Olyan szóval van dolgunk, melynek jelentésével mindenki tisztában van, megfogalmazni azonban csak nagyon nehezen tudjuk. Ha viszont megpróbáljuk, jön valaki, aki megcáfolja az általunk alkotott definíciót, azután kezdődhet minden elölről.
Megpróbálhatunk azonban – tanulmányainkon kívül – minden kötöttség nélkül elrévedni, mi szüksége is van az élőlényeknek, s ha már emberek vagyunk, az embereknek arra, hogy kommunikáljanak. „Az ember társas lény!” – szokták mondani. Itt előjöhet a tyúk vagy a tojás dilemmája. Azért társas lény- e az ember, mert vele született képessége a kommunikatitvitás, vagy azért alakult ki kezdetben a kommunikáció, mert az ember vágyott rá, hogy kialakuljon.
Mi, a halandók többsége meg is állunk a kérdés feltétele után, s azt mondjuk, ráhagyjuk az okosabb emberekre, hogy kitalálják a választ. Persze az is nagy eredmény, ha valaki az egyetemi hétköznapokból kilépve feltesz magának ilyen kérdéseket.
Az alapvető kérdések után elkezdhetjük boncolgatni a kissé bonyolultabb gondolatokat is. E bolygó uralkodó faja kialakította magának az egyoldalú kommunikációt midenféle technikai eszközök létrehozásával. A gyakorlatban tulajdonképpen a kommunikáció eme mesterségesen kialakított válfaját igyekszünk elsajátítani. Ha nevén akarjuk nevezni a dolgot, a tömegkommunikáció közlő oldalán akarunk majdan a nagybetűs életben elhelyezkedni, s ebből megélni. Ez például lehetne egy új fajta megközelítése a kommunikáció vizsgálatának. Így például: a kommunikációnak két fajtája van: amiből meg lehet élni (tömegkommunikáció) és amiből nem (hétköznapi, személyközi kommunikáció legjava). Ám akkor jönne valaki, és azt mondaná, az elmélet téves, hiszen tulajdonképpen mindenki a kommunikációból él meg. Az orvosok kommunikálnak az épp műtött szervvel, hiszen megérintik azt, s mint tudjuk az érintés a non-verbális kommunikáció egyik legfontosabb eleme. A tűzoltók kommunikálnak a tűzzel, hiszen kioltják/megölik, ez már önmagában egy ellenszenvet kommunikál a tűz irányába, arról nem is beszélve, hogy közben esetleg ajkukra vesznek egy-egy trágár kifejezést, mellyel alkalmi szorult helyzetükre utalva tesznek néhány megjegyzést.
Valóban így van (sikerült megértetni még velem is), a kommunikáció az élet minden területén jelen van, sőt, majdnem minden jelenségre rá lehet fogni, hogy kommunikációs elem. Itt jön az újabb kétségbeesés. Akkor a kommunikáció minden, azaz, hogy minden kommunikáció?! Ezt azért így kimondva már elég nehéz lenne feldolgozni. Kognitív disszonancia lép fel a fiatalemberben, amely tartósan, mint tudjuk, elviselhetetlen. Kiutat kell találni. Az én szubjektumom jelenleg ott tart, hogy nem minden a kommunikáció, de mindenbe bele lehet magyarázni, mindenhol jelen van, ám léteznek más alkotóelemei is a világnak. Ilyenkor hál’ Istennek eszembe jut a „porból lettél porrá leszel” gondolat. Megnyugszom, hogy a por természetesen önmagában nem lehet kommunikációs elem, és szerzek magamnak éjszakára pár nyugodt pillanatot, hogy tudjak aludni. Másnap úgyis eszembe fog jutni még valami a kommunikációval kapcsolatban, ami úgy sem hagy majd nyugodni.
Visszatérve az egyetemhez… Hiszem, hogy ez az intézmény nem csak arra törekszik, hogy modellekkel és évszámokkal terelje el a figyelmem az előzőekhez hasonló gondolatokról. Remek oktatók igyekeznek bebizonyítani nekünk, hogy a kommunikáció fogalmát, ha már kicsit összezavartak minket, kézzel foghatóvá lehet tenni. Az érdekes az egészben az, hogy rombolva próbálkoznak építeni bennünk valamit. Olyan ez, mintha egy kincset keresnénk magunkban, s ahhoz sok mindent le kell döntenünk, hogy végül ráleljünk arra, amit keresünk. Szakadatlan romboljuk saját attitűdjeinket, hogy újakat állítsunk majd helyette.
Az új építése azonban nagyon nehéz feladat. Sokszor hihetjük azt, hogy már a helyes úton vagyunk, aztán hirtelen ismét összedől minden. Éppen ebben vannak segítségünkre tanáraink, illetve ebben is.
Összefoglalva tehát a kommunikáció összetett, bonyolult fogalom, egyáltalán nem olyan egyszerű, mint azt első hallásra gondolnánk. A fogalom alapjaival mindenki tisztában van, ám ha belemegyünk a sűrűjébe, mélyebbre ásunk sokszor elakadhatunk kutatásaink során. Kevesen gondolnák, hogy mennyi minden folyamat alapul a kommunikáción, mennyi mindenben játszik fontos szerepet a kommunikáció, és egyáltalán mennyi minden kommunikáció. Kevesen gondolnak bele egy STOP-táblát látván, mennyi folyamat zajlik le éppen a tábla, annak alkotója, és az aktuális közlekedő közt. Evidensnek tűnő jelrendszereket alkalmazunk, ilyen például a nyelv, az előbb említett kresz-táblák, és még sorolhatnám hosszasan, melyek meghatározzák mindennapjainkat.
Ezen kívül minden mozdulat, grimasz, lépés kommunikációs elem. Az életnek szinte minden területéről kiszabhatunk magunknak egy részt, amelyet kommunikációs szempontból elemezni lehet. Ki tudja, mennyire hasznos ennyit foglalkozni egy olyan fogalommal,
amelyről nem túlzás azt állítani, lételemünk. Előfordulhat, hogy olyannyira megismerjük önmagunkat, hogy megpróbáljuk mesterségesen irányítani ezeket a folyamatokat, amely a természetesség, egyéniség rovására mehet. Persze a kommunikációt kutató szakemberek nem ez a céljuk. Az ember kérdések sorozatát teszi fel magának, mindent mag akar ismerni maga körül, tudni akarja mi miért történik. Éppen ezért azt is tudni akarja, miért beszélünk, írunk, alkotunk jelrendszereket.
A kommunikáció ezek után, vagyis ennek következtében már képletekkel leírható, sémákon alapuló, ám közel sem természettudományosan megfogható tudománnyá vált. Igyekszünk olyan egyszerűen felfogni egyes jelenségeket, hogy azt papírra tudjuk vetni, és kimondhassuk, egy ilyen folyamat ezek után mindig ugyanilyen sémára történik majd.
A cél tehát, hogy mindent meg tudjunk magyarázni, minden megfejthető legyen. Ez bizonyos szempontból lehet jó, de lehet rossz is. Reményeim szerint inkább jó, mivel teljes körűen valószínűleg soha nem tudjuk majd megmagyarázni a világ összes dolgát. Így talán megmarad a varázsa, az izgalmassága. Tudunk majd még gondolkozni, elmélkedni a világ nagy kérdésein. Honnan jövünk? Merre tartunk? stb.
Éppen ezért valószínű a kommunikációs elemek miértjeire sem tudunk majd teljes bizonyossággal magyarázatot adni. De ez így van rendjén.
