A jóérzés odalibben a magabiztossághoz és úgy megöleli, hogy leesik a herezacskóm a helyéről. Nagyot dörzsölök a koponyám elülső részén, az öklöm a szememet is súrolja kissé, majd mikor leveszem a kézfejem az arcomról még mindig nem látok semmit. Sebaj! Így legalább van idő végiggondolni ezt-azt. Az legalább nem fáj úgy, mint az iménti és a naponta még több százezerszer előforduló hasonló esetek. Persze én nem állítom, hogy a fent említett nyilván két jó cimbora az egymás és a világ kezét rázza kacsintgatva csak azért, hogy engem bosszantson, de megmondom őszintén olykor már ez is megfordult a fejemben.
Minden, ami gáz halmazállapotú az életet szolgálja. A folyékonnyal sincs ez másképp. Ha pedig valamelyik mérgező, akkor úgy meg van oldva egy csomó probléma. De a szilárddal más a helyzet! A szilárd legtöbbször hosszan elnyúló folyamatot hajt végre a világban, csak a többszázéves öregapók a megmondhatóik! Olyanok pedig nincsenek! Egy csomó tudománynak köszönhetjük, hogy láthatjuk a szilárd dolgok hatását saját magukra. Sajnos akárhogyan is van az a százalékokkal, az emberek mégiscsak szilárdnak mondhatók. Ez már egy árulkodó jel.
De visszatérve: Jóérzés... Nos valahogy így nézne ki, ha megkérdezném: "Most ez a hülye remegő kezű, álszent, némiképpen pojáca ölelkezés mi volt az imént a magabiztosság érzésével??" Persze ő így válaszolna: "Mégis miféle ostoba kérdés ez? Világéletünkben a legjobb barátok voltunk! Láthatod! Ezer meg ezer jellemben találkoztunk már! Régről ismerem ezt az alakot!" És ez így is van! Csakhogy a két fél eddig mindig közvetett kapcsolatban álltak egymással! A közvetlenség csak a külvilágnak szólt és szól most is! A legtöbb szilárd ember eme két dologra vágyálomként tekint: jóérzés!!! magabiztosság!!! Csakhogy a duó, ha ismét munkához lát, általában trióvá duzzad,... gusztustalan, primitív trióvá. Talán le sem kéne írnom, ki törli el a közvetettség szagát, kapocsként, szerves részként működve a csapatban: az önzőség!
Azt hiszem ők hárman meglehetősen érdes, kaparó szilárdságot képviselnek a jelenben. Főként most, amikor nem látok. Nem látok, de érzem, ahogy kaparnak, smirgliként hasznosítják magukat, véresre dörzsölik a tarkóm, apró tűket szurkálnak a szemgolyómba, így csak foltokat látok (miután egyáltalán visszatért a látásom), szögesdróttal csapkodják egy szöggel kifeszített nyelvem, folyvást a fülembe ordítanak, a mellbimbómat rágcsálják... és így tovább.
Lassú, hosszadalmas folyamat! És ami a legrosszabb benne, hogy el kell tűrnöm. Mindenkinek el kell tűrnie!
De persze tudom, hogy ennek az egésznek semmi értelme! Legfeljebb majd kidörzsölöm teljesen a szemem!
Minden, ami gáz halmazállapotú az életet szolgálja. A folyékonnyal sincs ez másképp. Ha pedig valamelyik mérgező, akkor úgy meg van oldva egy csomó probléma. De a szilárddal más a helyzet! A szilárd legtöbbször hosszan elnyúló folyamatot hajt végre a világban, csak a többszázéves öregapók a megmondhatóik! Olyanok pedig nincsenek! Egy csomó tudománynak köszönhetjük, hogy láthatjuk a szilárd dolgok hatását saját magukra. Sajnos akárhogyan is van az a százalékokkal, az emberek mégiscsak szilárdnak mondhatók. Ez már egy árulkodó jel.
De visszatérve: Jóérzés... Nos valahogy így nézne ki, ha megkérdezném: "Most ez a hülye remegő kezű, álszent, némiképpen pojáca ölelkezés mi volt az imént a magabiztosság érzésével??" Persze ő így válaszolna: "Mégis miféle ostoba kérdés ez? Világéletünkben a legjobb barátok voltunk! Láthatod! Ezer meg ezer jellemben találkoztunk már! Régről ismerem ezt az alakot!" És ez így is van! Csakhogy a két fél eddig mindig közvetett kapcsolatban álltak egymással! A közvetlenség csak a külvilágnak szólt és szól most is! A legtöbb szilárd ember eme két dologra vágyálomként tekint: jóérzés!!! magabiztosság!!! Csakhogy a duó, ha ismét munkához lát, általában trióvá duzzad,... gusztustalan, primitív trióvá. Talán le sem kéne írnom, ki törli el a közvetettség szagát, kapocsként, szerves részként működve a csapatban: az önzőség!
Azt hiszem ők hárman meglehetősen érdes, kaparó szilárdságot képviselnek a jelenben. Főként most, amikor nem látok. Nem látok, de érzem, ahogy kaparnak, smirgliként hasznosítják magukat, véresre dörzsölik a tarkóm, apró tűket szurkálnak a szemgolyómba, így csak foltokat látok (miután egyáltalán visszatért a látásom), szögesdróttal csapkodják egy szöggel kifeszített nyelvem, folyvást a fülembe ordítanak, a mellbimbómat rágcsálják... és így tovább.
Lassú, hosszadalmas folyamat! És ami a legrosszabb benne, hogy el kell tűrnöm. Mindenkinek el kell tűrnie!
De persze tudom, hogy ennek az egésznek semmi értelme! Legfeljebb majd kidörzsölöm teljesen a szemem!
0 megjegyzés