Egy üres könyvbe lépett be az a különálló legenda, amely nem hagy nyugodni se férfit, se nőt. Mi írtuk bele. Elég mélyen szántó, stilárisan azonban hagy némi kívánni valót maga után. Pedig aztán remek irodalmárok pötyögtek a sztoriba névtelenül. A vaginák és a hímvesszők hatalmas tömegei azonban megrészegítették őket is, csak úgy szabadon remegett a kezük. Jó néhány paca van az egykor tisztán fehér lapokon, amelyek elhomályosítanak mindent. A pinaszőr csak úgy dől magától a kardba és sosem hal meg, csak üvölt. Hogyan lehetne ezt józan ésszel, stílusosan bírni?! Fekete ruhája éjjel és nappal is észrevehetetlen, elég ha olykor felbukkan, ki a torokból. És persze sokszor igaza van!
Én soha nem tartottam magam semminek. ÉN nem tudom, hogy mikor van igaza. Mégis érintett vagyok a témában, nagyon is. Józanon azonban nem lehet állást foglalni. Némi szervhiánnyal küszködők persze kevesebbet keresnek ebben a kapitalista csodavalóságban. És ilyenkor nagyot üvölt, fekete ruhában, láthatatlanul. Szorongatja a nyakamat, én meg magyarázkodhatok neki, hogy sosem gondoltam, hogy ennek így kell lennie. Nekem csak van az a szervem. De nincs kivétel. Ha egyszer végérvényesen megmutatja magát, semmi sem állhat az útjába. Ez a szörnyű csoda mégis aligha jöhetne létre. Mert a legenda ravasz. Saját ostorával folytja meg ellenségét, saját magát. Sehogy sem jó neki. Azt hiszem ez a legenda gyűlöli, ha fáj, de azt talán még jobban, ha teljesen egészséges. Egy undorító, a koponyájánál összenőtt sziámi. Szervvel és anélkül. Gazdag és szegény(vagy legalábbis azt hiszi magáról).
Hangsúlyoznám, ezt a legendát mi írtuk meg. Férfiak, nők, vaginák, hímvesszők, emberek, emberek. Felülkerekedett rajtunk, isszuk a levét, és tudjuk, hogy igazunk van, és tudjuk, hogy igazságtalanok vagyunk. És nem vesszük észre, hogy olyan, hogy igazság, nem is létezik!
Azt hiszem, az egyetlen hatásos radír, amivel eltörölhetnénk ezt a szörnyszülöttet, az lenne, ha ezt mindenki tudná.
Ehelyett tovább írjuk ezt a baromságot, megöljük a rendet, alkotjuk a legendát, felduzzasztjuk az igazság-igazságtalanság kettős világát. És minden erényt a magunkénak érzünk, közhelynek még nem minősülő, bölcs gondolatokat szajkózunk, és mesterségesen pumpáljuk a szívünket érzelemmel.
Nekem van igazam!
Én soha nem tartottam magam semminek. ÉN nem tudom, hogy mikor van igaza. Mégis érintett vagyok a témában, nagyon is. Józanon azonban nem lehet állást foglalni. Némi szervhiánnyal küszködők persze kevesebbet keresnek ebben a kapitalista csodavalóságban. És ilyenkor nagyot üvölt, fekete ruhában, láthatatlanul. Szorongatja a nyakamat, én meg magyarázkodhatok neki, hogy sosem gondoltam, hogy ennek így kell lennie. Nekem csak van az a szervem. De nincs kivétel. Ha egyszer végérvényesen megmutatja magát, semmi sem állhat az útjába. Ez a szörnyű csoda mégis aligha jöhetne létre. Mert a legenda ravasz. Saját ostorával folytja meg ellenségét, saját magát. Sehogy sem jó neki. Azt hiszem ez a legenda gyűlöli, ha fáj, de azt talán még jobban, ha teljesen egészséges. Egy undorító, a koponyájánál összenőtt sziámi. Szervvel és anélkül. Gazdag és szegény(vagy legalábbis azt hiszi magáról).
Hangsúlyoznám, ezt a legendát mi írtuk meg. Férfiak, nők, vaginák, hímvesszők, emberek, emberek. Felülkerekedett rajtunk, isszuk a levét, és tudjuk, hogy igazunk van, és tudjuk, hogy igazságtalanok vagyunk. És nem vesszük észre, hogy olyan, hogy igazság, nem is létezik!
Azt hiszem, az egyetlen hatásos radír, amivel eltörölhetnénk ezt a szörnyszülöttet, az lenne, ha ezt mindenki tudná.
Ehelyett tovább írjuk ezt a baromságot, megöljük a rendet, alkotjuk a legendát, felduzzasztjuk az igazság-igazságtalanság kettős világát. És minden erényt a magunkénak érzünk, közhelynek még nem minősülő, bölcs gondolatokat szajkózunk, és mesterségesen pumpáljuk a szívünket érzelemmel.
Nekem van igazam!
0 megjegyzés