Furcsa hangokat nyökög az ágy. Valami emberi test remeg rajta, meg még kettő körülötte. Csípi szemük valami gyúlékony pálca füstje, dehát ők ezt akkor nem gondolták volna. "Hajjaj! Jujujjj!"- ezek a hangok törnek ki a szívekből lábdobogás közepette. "A Nap épp felkel, ez meg itt muzsikál, mint a nyárfalevél! Na meg hát vérzik! De ez nem is csoda! Egy lyuk minden tüdőn vérzik. De miért remeg és ki ez egyáltalán? Honnan hordta fel a negyedikre az élvezet, pont oda, ahol még az utcán folytatott alkoholfogyasztás is legális?"
Nyomja bizony a mellkast a lötty, de ez a nyárfalevelet mit sem érdekelte. Kicsi, tündéri gyufákból álló számrejtvény áll előtte. Nem akarja megfejteni, mert biztos benne, hogy a z eremény csakis öt lehet. Nem lehet más pont most, hiszen világ életében ez a szám lebegett előtte. Ám a biztonság kedvéért nekilát az egyenletnek, de hát biztos, hogy öt! Mindegy!
Az első szám kettes. Egy színházi erkélyen düledezik kifelé, s vigyorog, mint a tejbesav, amely érzi a vesztét, így aztán pityeregve múlik szét. Előjele pozitív, hiszen savölő, de azért vannak kételyek. S mégis lehet rá mondani, nem rossz ez a kettes, adjuk meg a pozitív jelet, hisz még mosolygást is csal az emberi arcokra!
A második szám kissé homályos. Nehezen kivehető a szürkeségben a sarki ABC-ből kifele jövet. Még szerencse, hogy felé közelít, egyre inkább látni. Valószínű a hármas lesz! Három nyelvfakasztó fekete doboz. Mindegyikből kiömlik valami, s ettől még szürkébb lesz az egész. Olyan, mintha ez a hármas folygáz halmazállapotú lenne. Egyre csak olvad, még valami gombokat is pötyög egy kis világító fonón. Csak most folyt össze az egész, s bizony lecsapódott a sárga föld alá. Hármas ez, de negatív.
Elkeserítő. Már csak két tétel, és egyenlőre mínusz egy az eredmény...Eközben kívül persze tocsog a vér. Sörösdobozokkal próbálják felszívni a testére ömlő életfolyadékot, s tuszakolják visszafelé. Szakszerűen tépik le a dobozok füleit, s ragasztják saját dicsőséglistájukra vehemensen. Közben a nyárfalevél már úgy reszket, hogy orra néha a plafont veri. Ezek meg folyvást ragasztgatnak minden ápolásnak tetsző mozdulat után, s egymást kezdik ölni, mert betelt a lista. Alig látják egymást saját szmogukban, képtelenek testhez illő ütést mérni a másik homlokára. Marakodnak.
Mínusz egy! Semmi baj! Akad még néhány deci piros remény a testben. Hajrá analízis! Jöhet a következő egység! Kettesnek látszik, az ablak mellett ül, a háttérben minden zakatol. A fák hátrafelé mennek, Para-Kovács dúdol a karikás szemekbe. Minden bizonnyal nagyobb nullánál a helyzet. Csilingel is kétszer a vacak, Para-Kovács elhallgat. Izomból hőkölnek hátra a fejek! Tényleg pozitív! Közelséget jelző táblák szaladgálnak odakint, vidámak, az eredmény jó irányba löki a teóriát.
Javul aztán a helyzet. A srácok az ágy mellett, vérző torokkal anyáznak, s leszorítják keményen a reszkető tüdőt. Valami drukkfélét is felfedeznek magukban, hogy "csak nyomjad öcsém, nem biztos, hogy a mi torkunk a legfontosabb! Nyomjad halálig!" Az ablak kidől a helyéről, véget vet a zsarnok falak szorításának, s így szabadon tud lélegzetvétel nélkül meghalni. Egyre kevesebb a levegő, márpedig a törvények mást diktálnának. Kimondja ugyanis: "Minden ablak halálakor a levegő toxikéntartalmának legalább 10 %-kal növekednie kell." Ezt a törvényt még Kőműves Kelemen bácsi neje mondta ki halála előtt pár másodperccel, csak az volt a probléma, hogy senki nem hallotta.
Plusz egynél járnak a tündéri gyufaszálak. Még a haldokló számítások is olyasmit súgnak, hogy négy. Létrejön egy írásos szöveg, amelynek értéke kábé négy lehet de itt, az utolsó számnál nem lehet biztosra menni. Meg kell várni a visszajelzést, hogy tényleg az életbenmaradás jutott. Hosszú, kínos tizedmásodpercek ezek, de az ember ezt önmaga nem mondhatja ki. Van itt minden, mi sem szájnak nem ingere, meg másnak sem. Sürget az idő! A végeredményhez mérten kell szervezni a továbbiakat. A szervezéshez pedig idő kell. Már a belső is remeg. Aztán elkezd feketén jelezni a válaszdoboz. Nos?! Nem lehet! Nagy lendülettel gurul a hármas, bár pozitív, de elvágja a reményfonalat.
Veszendőben az erő, vérzik a garat, s a mandula. A helyzet nem túl biztató. Ilyen fehér kezekkel még valami Természetfeletti sem tud kellőképpen tüdőt nyomni. Ráadásul közben a reszketés is elmúlt, így az egész értelmét vesztette. A toxikén elfogyott, kánonban hörögnek tovább egyre bódultabban, s persze egyre boldogabban is. Testük előrebicsaklik, szép lassan, ne legyen probléma. Csendben kimondanak valami fizikai törvény félét, de senki nem hallja. Pedig egy szám volt a végeredmény, nem túl hosszú, a levezetés meg senkit nem érdekel.
Elcsendesül minden, békésen folynak a molekulák, négy...
0 megjegyzés