A parizer kutyafüle

Csodálatos mostanság a lét… minden kicsi tükör külön alkot nagyot, s kapja máris az ötöst a „szódolgozatára”. Kissé oldalba lökik fantáziájukat, hogy „ébreggyé má bázzeg”! Kitalálják, s elkezdenek maguk körül vért fröcskölve ugrabugrálni, hogy alkalmasak eladni mindenféle képzetet és papírmorzsát. Ehhez azonban kell sokat dáridózni, hejehujázni, megalkotni egy épp elég jó elméletet sok-sok vb-pontversenyről, mindenféle dolgon felháborodni, hogy ”ez például itt is meg itt is benne van a szövegben”!! Észre kell venni, amit felesleges, de valahogy szúrja az ember fülét, mint egy iszapos bársonydarab. Nem lehet jó tőle mert összeiszapozza szerény személyem,s akkor nem húzhatom alá, hogy koszos-iszapos fujjmá! Aztán bele lehet ülni a szurokba, ami legalább ébren-éberen tart, nyitott szemmel látjuk tőle azt, amitől sok csecsemő meghal, éhezik, sok öltönyös-cilinderes vígéc épp egy nagyot tesz le az asztalra, vagy épp egy versenypálya-makettet dobnak fel az égre, hogy megtanuljon repülni. És látjuk, mert szurokban ülünk, és attól látni lehet. Feltesszük a kérdést magunkban, hogy most akkor mennyire mit gondolunk erről, mert kíváncsiak lennénk, mennyire milyenek vagyunk. Kialkotjuk magunkból a frázisokat, papírra hányjuk, mint borsót a falra, elégedetten hátradőlünk, s behunyva szemünket körbeússzuk a világot, és nem találunk semmi ismeretlent. S mint aki bárhogy végezte a dolgát felállunk, intelligens tekintettel vesszük észre az újabb agyrémet a szobánk közepén. Ilyenkor természetesen meg kell állni, nem körülnézni, gyorsan! Ismét valami kiemelkedő porkupac a homokban. Kis idő múlva észrevesszük, hogy rozoga bárkaként vonult el mellettünk a világ, mely oly hatalmas, hogy nem lehet látni mi is az valójában. Ilyenkor bizony az asztalra kell csapni, ki kell dobálni minden kételyest egyenként az összes ablakon a semmibe. Fel kell nézni a plafonra, és hátba kell vágni magunkat, hogy nem a mi hibánk, mi olyan jól csináltuk, mint ipari hegesztő a smirglizést. És bizony nem is hiányzott sok, hogy mi is cilinderes asztalrapakolók legyünk. Sőt még talán nem is késő! S kezdődik elölről…