A parizer kutyafüle

Pont ma vetek véget ennek az egésznek. Elege lett belőlem a saját négy falamnak. Úgy korholt már, hogy "mi a fenét szelídülsz pont most, mikor ezer dolgot kell bebizonyítani a kedvnek!" És azt kell mondjam, abszolút igaza volt. Már ráncigál az emberiség a nyakamnál fogva, be akar kebelezni, mint egy osztrigát. Belenéztem a szájába, és most már úgy gondolom, ki tudom kerülni azt a maradék három-négy fogát. Egyet vissza, hogy aztán még többet, de ez így van rendjén. Most éppen az alsó ajkán játszom ugródeszkásat, már néha elérem a felsőt is. Megcsiklandozom, hergelem egy picit. Hátha úgy nagyobbakat hibázik majd. De nem sokára vetődök egy amolyan műugrósat, amin valószínűleg meg fog lepődni. Elakad majd a levegője, triplacsavar, lehet még a szájpadlásba is belefúródok. Na az még fel fogja bosszantani. Megnövekedett tekintélyem megengedi majd, hogy párbajra hívjam valahogy így: "NA Emberiség, mutasd a fogad fehérje mögötti feketét!" Persze nagy küzdelem lesz, de tök mindegy, hogy győzök-e. Olykor már a kihívás is csak részegen fetreng valami sötét sikátorban, néha nyökög valamit érthetetlenül és ezzel pár évtizedre el is végezte a dolgát. Mi meg csak vakargatjuk, ahol éppen érjük. Piszkáljuk egymást. Mindannyian gondolkodunk és arra jutunk, hogy én meg az ők, az Emberiség. Aztán a végén jöhet az ugródeszkás, persze nem mindenki meri hergelni. És az is mindegy. Maximum egy kis szórakozás, de utána belepottyanunk minda hányan. Most én is. Csak az a hülye gyomorsav ne lenne! Lehet, hogy mindannyian élve megúsznánk. Még talán én is...