Néhány a fejemből kiálló tappancson mozgok fel s alá, de inkább felfelé próbálkozom. Nagyon ügyesen lehet irányítani őket, a patikában lehet kapni ilyeneket olcsón, és a szavatossága is kitart pár órán keresztül.
Bár ezt embere válogatja. Nekem éppen kitart másfél-két órát, persze akkor már örülök, mint majomfarkon ugrálok néha, s akkor jó. Viszont a karom... úgy egyensúlyozok, mint egy fájós fejű zsiráf, ha a földről akar táplálkozni csigákat, mert csak az maradt. Szóval lényegében csak az maradt. De beérem, mert fontos a forma és a tartalom meg aztán kiváltképp lényegre törő módon manifesztálódik a tudás bokrának lombjain. Istennek hála nem gyullad be, mert ha az igazából jó is volna, és csipke is, én valószínűleg jelenleg nem tudnék mit kezdeni vele, mert a fejemen lévő tappancsokon állok éppen a tükör előtt. És ebből nagyon sokat tanulok. Majd úgy egy hónap múlva elvállalok hasonló feladatokat. Persze az ígéret gyakran a legundorítóbb szó, ami nyálkásan mered rád a markodból, nyalogatja a lelkiismeretedet, hogy edd meg, vagy váltsd be valami szimpatikusabbra. Mit lehet ilyenkor tenni? Igaz, egy égő csipkebokor nem éppen ebbe a kategóriába tartozik... Ez az ISTENI szerencse (ugye milyen értelmetlen jelzős szerkezet?)! De ha mégis nyálkás és büdös, hát mégiscsak ígéret lévén, csukott szemmel kezd el harapdálni a végét, ízlelgesd, szopogasd le róla a külső burkot és akkor észre veszed, hogy nem is olyan undorító, ha már egyszer megígérted. Ha pedig lenyelted végre, lehet, hogy soha többé nem leszel éhes.
Most hát úgy áll, hogy sok pénzt költve tappancsokra, tükör előtt állva markolgatom a magamnak tett ígéreteimet, s közben osztogatom magamnak a tanácsokat. Szép...
De azért ez remélem neked is hasznos!
0 megjegyzés