A parizer kutyafüle

Nem volt rajtam sötétben látó szemüveg, sötét volt, láttam. Egy bőr/műbőr (erre nem figyeltem) borítású ajtóra volt kiírva, hogy odabent meg lehet tudni, mi a szép.
Furcsállottam a körülöttem húzódó betont, a kellemetlen benzinszagot és ezt a kiírást. Nem valami kis manó vagy kobold noszogatott, hogy kopogjak be, én mégis bekopogtam azon az ajtón. A szép sohasem fáj. De nem kellett bekopognom. Azt hiszem, úgy emlékszem, csak akartam, de nem tettem meg, mégis bent voltam. Csak úgy, hirtelen. Semmi szép nem volt odabenn. Mégsem fájt semmim. Egy lovas őrezred vágtatott át éppen egy dromedáron. Kicsit megijedtem. Odaszaladtam hozzá, amikor már nem hallottam a lovak dobogását. Élt. Rám mosolygott. Egy kicsit fájt. Összeszorult a szívem. Megsimogattam. Egyre jobban fájt. Bőgni kezdtem. Nagyon fájt, nem voltam benne biztos, hogy kibírom. Gyűlöletet éreztem és sajnálatot. Egy kis örömöt, hogy a dromedár élt. A púpja, az életet jelentő, teljesen összezúzódott. Aztán megszólalt. Azt hajtogatta, magának köszönheti. Az élete szép volt , gondtalan és haszontalan. Az őrezred ezt nem tűrhette. Az élete annyira szép volt, hogy az első pár lópatát észre sem vette. A századikat, azt már igen. De akkor már nem volt mit tenni. És mi lesz most? Azt mondta, lehetek a gazdája. Együtt élhetünk tovább. Az életünk olyan szép lehet, amilyet még soha nem éltünk át. Rábólintottam. Azóta szép az élet és hasznos. És ha az őrezred visszafordul, talán azt is észrevesszük majd.