Még 1972-ben voltam utoljára akrobata, Marcaliban. 23 éves voltam akkor. Általában a környéken léptünk fel bucsukban, plusz volt egy két extra rendezvény is. Falunapok, esküvők...
Egyszer, éppen 1972-ben, véget ért a karrierem. Munkahelyi baleset. Marcaliban léptünk fel Jóska bácsi fiának a lagzijában. Nem ismertem azt a gyereket, de azt tudtam, az apja igen jómódú, gazdag ember. El is mentünk fellépni. A gerendákon való ugrabugrálás remekül ment. Annyiszor csináltuk már. A jelen lévők persze szartak ránk. 15 éve ugyanazt nyomtuk mindenhol és csak a környéken. Néhány kisgyerek ámuldozott, milyen ügyesek a bácsik. Pont annyi idősek lehettek, hogy éppen nem voltak tudatuknál a legutóbbi produkciónkon. Akkor azonban megfogtam a "hangost" (Gusztávnak hívtuk, dédnagyapám után, aki még 72-ben is élt, azt még ő is meghallotta) és vadonatúj mutatványt jelentettem be. Azt mondtam, most indákon fogunk fel-alá ugrálni, 13 méter magasan. Elkapjuk egymást, labdákat dobálunk, döglött nyulakat. Erre persze mindenki felkapta a fejét. Kivéve akik már nem tudták szegények. (Mert részegek voltak.) Fel is állították sebtében az állványokat, rá a köteleket, keresztbe a farudakat, amikbe fogódzkodtunk. Megvoltak vele fél óra alatt. Feszült figyelem jellemezte a paprikás hangulatot. Apám párszor az asztalra csapott, "hogy lehet ilyen hülye ez a gyerek?! Gerendán alig bir megállni!" Azért mi nekilódultunk. Gyula, az egyik társam, hozott a hátsó udvarból lószart, hogy ezt is dobálhatnánk. Mondtam természetesen, vödörbe vele! A Gyula meg az Emőke kezdték az akciót. Én a főattrakció voltam a negyed órás bemutató végén. A Gyula mozgásán időnként látszott, hogy azt sem tudja mivan. Nem baj, gondoltam, ilyenkor még kreatívabb a Gyula. Minden egyes repülés után óriási üdvrivalgás hallatszott az asztalok felől. A gyengébb gyomrúak persze hamar elfordították a fejüket. (Mert részegek voltak.) Én kezdtem euforikus állapotba kerüli. "Én jövök!" Fel az egyik szekrényre, 13 méteres magasságba. Az első ugrásomnál a Gyula karjaiba kellett landolnom, aki velem azonos ütemben kellett, hogy érkezzen a saját indájával, s ezek után tovalibbenünk volt hivatott. Első ugrás! Nekilendültem, úgy elrugaszkodtam, mint egy távolugró gepárd valami muflon után. A holtponton elengedtem az indát, egy hátra szaltó, majd behugyoztam örömömben, "ezt nézd apa!!!" A szaltó végeztével azonban kisebb meglepetés ért... Gyula keze helyett egy vödör szar tartott felém. El is kaptam, 13 méter magasan inda és Gyula nélkül. A közönségre néztem, néhányan eltakarták a szájukat, de általában láttam a lagziban fogyasztott menüt. Kreatív ilyenkor ez a Gyula. És mit csinál egy épeszű ember ilyen magasságban, egy vödör szarral a kezében? Hát a fejére húzza vödröt. Hátha nem veszik észre. Vagy talán meg sem történik, aminek amúgy ilyenkor meg kéne történnie. Mégis a földön landoltam. De legalább lószaros lett a fejem. Apám azért aggódott értem. Körbefutott párszor, rugdosott, élek-e még. Éltem. A mentők hamar érkeztek. Szinte egy pillanat alatt. Annyi idő alatt, mint amennyi szükséges volt a hihetetlen büszkeség és a mérhetetlen szégyen váltása között a levegőben. Élek.
Azóta nem vagyok akrobata. Nem javasolták az orvosok, hogy az legyek. Mégis boldog vagyok. Boldogabb, mint valaha. A kórházban elkezdett látogatni egy gyönyörű lány, aki nagyon megsajnált az eset után. Később feleségül vettem, és született pár igen értelmes gyerekünk. Vagyis négy. El tudjuk tartani őket. Rokkant nyugdíjas vagyok és fényképész. Egy cirkuszban fényképezek. A képeimből prospektusok lesznek, meg ilyenek. És soha, de soha nem érzek nosztalgiát!!!
0 megjegyzés