pár napja toporgok csak egy helyben, körbe-körbe jár a gyomrom, keresi a nyugalmat, de az még jó pár mérföld tigrisbukfenc lesz perisztaltikus mozgásban. Hát igen. Állnak a mocsár szélén a kivénhedt régóta engem vágyó karók, belém mártják magukat, mit nekik perisztaltika. Ilyenkor persze az ember igyekszik kiráncigálni magából a szálkás idegen testeket, csak hát így lehányt kézzel elég nehéz. Csúszik a tenyér, de most már a fa is, nem látni a sztori végét. Néha feladom, hátha úgy kényelmesebb. Aztán megint az elhatározás, s mire sikerülne, máris egy másik karó. De semmi gond... megszokás ugyebár! Négy órája már ostoba vigyorral a képemen ücsörgök, hátha így nem lesz olyan vonzó a testem. A gyomrom megnyugtatóan kacsintgat, hogy természetesen ő a végletekig kitart, mozog amíg lehet. Ettől kicsit megnyugszom, s ugyanazzal a semmilyen mosollyal vágom hanyatt magam. Ezt a módszert is ki kell próbálni!
4 megjegyzés